Az Erőd szerkezete és feltárása

Az ErődA Dunakeszin zajló régészeti ásatások alapján viszonylag pon­tos képet alkothatunk arról, hogyan is nézhetett ki ez a kísé­rőd, amely alaprajzát tekintve a késő római kikötőerődök típu­sába sorolható. Ezeknek a szim­metrikus alaprajzi elrendezésű erődítményeknek a központját egy nagyméretű, többemeletes központi torony alkotta, amelye­ket a partoldal tetejére, a környék legmagasabb pontjára építettek, így történt ez Dunakeszin is, ahol a központi tornyot egy parton fekvő természetes kiemelkedésen találjuk.

A torony rövidebb oldalaiból két ellentétes irányba egy-egy szárny­fal indul. Az átlagosan 8-12 m hosszú szárnyfalak végén, vé­konyabb falú és kisebb négyzet alaprajzú saroktornyokat építet­tek. A saroktornyokból egy belső udvart képezve két hosszabb fal fut egészen a Duna víztükréig. Ez a típuserőd nem ismeretlen számunk­ra, mivel I. Valentinianus uralko­dása alatt több is épült belőlük a Rajna-vidéken és a Kelet-Dunán­túlon, az egykori folyó menti Valéria provinciában. Legtöbbet mégis a Dunakanyarból ismerjük Szobrai, Verőce-Dunamező dűlőről, Szigetmonostorról (Horányi révnél) Tahitótfaluból, amelyek alaprajzilag azonos típust képviselnek a dunakeszi kikötőerőddel, hiszen ugyanannak a koncepciónak a keretében, közel egy időben épülhettek. Az 50,5 x 43 m alapterületű dunakeszi kiserődöt nyugat felől a Duna, északról egy mély patak­meder, keletről és délről pedig az erőd árka határolta, de ezt még nem sikerült megtalálnunk. Telje­sen feltárhattuk viszont a magas partoldal tetejére épült délkeleti saroktornyot, amelynek alaprajza nem szabályos négyzet, hanem 5,36x5,7 m nagyságú derékszögű trapéz alakú. A torony 1,3 méter vastag felmenő falát az alapozási kiugrástól 80 cm magasságig igen alaposan és szilárdan megé­pítették. Ebben a magasságban a habarcs elkenésével vízszintes felületet alakítottak ki. Erre a vízszintes felületre húzták fel a 40 cm-rel vékonyabb, sokkal rosszabb minőségű, málékony kö­vekből, gyenge habarccsal fala­zott toronyfalat. Mind a fal belső, mind a külső síkján egy 20-20 cm széles peremet hagytak. Ebből a toronyból indult ki észak felé, a központi toronyig a közel 2 méter vastag szárnyfal. A saroktoronyból a Duna felé kiinduló hosszú egyenes déli falat 1,6 méter vastagságúra építették. A fal felmenő része helyenként közel 1,5 méter magasságig megőrződött, amely látványos és rendkívül ritka a gyakran ala­pozásig vagy teljesen kibányá­szott hazai római romok körében. Érdekes, hogy a délitől 42 méterre húzódó északi fal felmenő része csak 1,3 méter vastag, 30 cm-rel keskenyebb, mint az alapozás és a déli fal. Ennek a kívülről nem látszódó „spórolásnak" az okát építőanyag vagy idő hiányában kereshetjük, csakúgy, mint a délkeleti saroktorony falainak vékonyabbra építésében. Az észa­ki fal belső tövében egy tető­téglákkal kirakott körüljárót is kialakítottak. A falazástechni­kára jellemző, hogy a külső és belső oldalon kövekből szabály­talanul rakott, helyenként tégla sorokkal kiegyenlített falazat fugáit mészhabarccsal gondosan kikenték. Az alapozási kiugrás pontosan követte az egykori partoldal leejtését, amely lehetővé tette a római kori part domborzati viszonyainak re­konstruálását. Az 1 méter mély alapozás laza homokba ásott árkának oldalát egymás mellé leütött karókkal igyekeztek meg­támasztani. Ezeknek a karóknak a lenyomatai jól látszódtak az  alapfalakat borító habarcsban. A Dunához lefutó déli zárófal 28 méter hosszan őrződött meg, amely ma a leghosszabban meg­maradt az ismert kikötőerődök sorában. A teljes hosszában hely­reállításra került fal részben a Duna sor 28-as számú ház alag­sorában, részben a kertjében te­kinthető meg.

Minden jog fenntartva - Késő-római Kikötőerőd Alapítvány

Copyright - Late-Roman Fortlet Foundation